Üdvözlet Mindenkinek!

Rég nem írtam... itt a blogban...

Eljött az idő újra, hogy megtegyem! 

Első lépés: a külalak megváltoztatása. Repülő madarak fentről látó szemükhöz hasonlóan érzékelem a világomat. Nagyszerű élmény! 

Második lépés: egy hosszú utazás folyamatosan alakuló eseményeinek rögzítése.

Harmadik lépés: mindezek feltöltése erre a felületre folyamatosa.


Hogy most hol tartok? Az első lépésnél!

Légy kíváncsi a holnapodra, s nem ér semmi meglepetés! 

Ó, a harmadik! Zavarban vagyok…

Harmadszor is megkaptam a LIEBSTER AWARD díjat!

 

Nagyon köszönöm Mudri Krisztinának, aki már a Kreatív írás tanfolyamon is lenyűgözött fantáziájával. Olvassátok írásait (krisztairasai.blogspot.com), új élettér nyílik meg mindenki előtt! Hogy beléptek-e? Na, ez már nem Krisztina felelőssége. J

A Liebster Award egy vándordíj új blogok számára. A díj célja elismerni a bloggerek munkáját és a kezdő blogokat népszerűsíteni, új olvasóközönséggel megismertetni.

A díjhoz az alábbi szabályok tartoznak:

Tedd közzé a blogodon!

Ismertesd a szabályokat!

Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!

Válaszolj az általa feltett kérdésekre!

Ismertess magadról négy random tényt!

Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!

Tedd fel a kérdéseidet!

Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

A szabályok be nem tartása, nem von szankciót maga után.

De azért törekedjünk rá!

Krisztina kérdései és a válaszaim:

1.     Miért kezdtél el írni?

Már kislány koromban történetekkel „szórakoztattam” a babáimat. Nekik tetszett, nem volt ellenvélemény vagy kritika. Amúgy iskolásdit játszottam velük – lehet, hogy féltek? J Végül tanár lettem igaziból, s a gyerekekkel sok pályázatra iratok munkákat - nyernek is szép számmal. Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megmutassam, mit tudok, ne „csak” tanítsam az írást. Aztán a középiskolában írt naplóm is előkerült úgy másfél éve. Jaj, akkor nem most kezdtem? J

2.    A családod és barátaid mit szólnak hozzá?

Először meglepődtek, aztán olvastak, most meg várják, hogy róluk is írjak…, azaz tetszik nekik a régi/új hobbym. J

3.    Mi kell az ihlethez?

Egy pillanat kell, amely elvarázsol, s megsúgja a lelkemnek, hogy itt az idő írni, vagy eltárolni az élményt! J

4.    Írj magadról 2 publikussá tehető titkot!

-      Nincs titok körülöttem, csak olyan dolgok, amikről még nem beszéltem vagy nem írtam. J

-      Magyartanár létemre sokszor forgatom a helyesírási szabályzatot. J

Akiknek továbbadom a díjat!

-      Miskei Anikónak, mert hasonló lélekúton járunk. J (lelekhangolo.com)

-      Hegedűsné Németh Viktória, mert eddig „csak” hitte, de már tudja is, hogy mit jelent, ha jót ír! J (nemethviki.blogspot.com)

Kérdéseim:

1.     Mit érzel, mikor írsz?

2.    Javítod-e (sokat) a leírt munkádat?

3.    Elolvastatod-e valakivel a kész írást, mielőtt közzéteszed?

4.    Írjál két dolgod magadról, amit a legritkábban osztasz meg másokkal!

Szabó Ágnes (lelekmosas.blogspot.com)

Dupla Liebster Award díjas lett a blogom!

Nagyon köszönöm. Megtisztelő, hogy tetszik a munkám, s ennek hangot is adtatok!

                                                 

 

Akiknek köszönöm az elismerést:

Dobos Márta - martasosak.blogspot.hu

Balogh Kriszta – sarkanyazurben.blogspot.hu

De mi is ez a díj?

A Liebster Award egy vándordíj új blogok számára, amelyet most én is tovább adok az általam nagyra tartott blogíróknak.

A díj célja: elismerni a bloggerek munkáját, és népszerűsíteni azt. Ezáltal a bloggerek és így az olvasók is jobban megismerik egymást.

Nagyon megtisztelő, hogy Márta és Kriszta gondolt rám, s hisznek bennem már az út elején!

Külön köszönöm Vidi Ritának, hogy létre hozta a Rita Art Academy-t, s egy új ajtót nyitott meg az életemben.

A díjhoz tartoznak hallgatólagos szabályok is. Lássuk ezeket:

-      Ismertesd a szabályokat!

-      Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!

-      Válaszolj az általa feltett kérdésekre!

-      Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!

-      Tedd fel a kérdéseidet!

-      Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Krisztina kérdései és a válaszaim:

1.         Kiket kívánsz megszólítani az írásaiddal?

Igazán nincs célcsoportom, bár nagyon divatos szó és biztos rettentő komoly a tartalma is. Azt szeretném, hogy akik szívesen olvasnak blogokat, kicsit elmerülhessenek az én „álomvalóságomban”. S ha hasonló élményt vagy élményrészt megéltek, vagy csak hallottak, akkor elmosolyodhassanak, s megállapíthassák, hogy „nahát, milyen kicsi a világ! Fantasztikus hely ez a Föld! Érdemes lenne vigyázni rá és jobban megélni szereplőstől és érzésestől!” J

2.         Miért és hogyan kezdtél el írni, blogolni?

Magyartanárként és coachként sokat írok, jegyzetelek, s a barátaimmal is hosszú-hosszú leveleket váltok. Már évek óta mondják, hogy írjak úgy igazából. Most eljött a pillanat, hogy egy interjúköteten dolgozhatok, s mielőtt neki kezdtem volna a végzős osztályomtól (a barátnőm mindent intéző keze közreműködésével) egy kreatív írótanfolyamon való részvételt kaptam ajándékba. Ott a fantasztikus csapat bátorított, hogy a blogolás ugyan rettentő időigényes dolog, de az élmény, amit ad, megéri.  És tényleg! A családom viszont felvett egy új szokást: egyre többször jegyzik meg, hogy ezt meg kell írnod! Nocsak, egy új békés harcos fegyvert leltem? J

3.         Van-e valamilyen tevékenység, rituálé, vagy bármilyen segítség, amivel hozzákészülsz az alkotáshoz?

Tulajdonképpen nincsen. Mikor megtörténik az ihlet, s van módom le is írni, akkor megteszem. Papírra, tollal – ezt nagyon szeretem; ha „mostohábbak a körülmények”, akkor elraktározom képekben és érzésekben a leírandókat. Innentől aztán nem hagy nyugodni, ha tényleg megírásra való a téma. Aztán meg nagyon élvezem, mikor átadom végre a papírnak vagy a számítógépemnek a gondolataimat, érzéseimet. Olyan kettős a pillanatsor, csinálom, s közben külsősként nézem is magam. Így aztán kétszeresen élvezem: belülről és kívülről is! Hümmm. Kettő az egyben? J

4.         Írj le négy furcsa igazságot magadról, ami publikus!

Ami publikus? Hűha! J

-          Szeretem elódázni a feladataimhoz való nekikezdést: „Ej, ráérünk arra még…” (ezt sokan lustaságnak vagy felelőtlenségnek mondják), de én tudom, hogy a határidő előtt a tiktak múlása a barátom, lelassul, engem meg felgyorsít, keretbe rendez, segít, hatékonyságom megsokszorozódik, s haptákban állnak a képességeim, hogy a megfelelő kiválasztásával tökéleteset alkossak

-          Néha koncentrálnom kell a jó pillanatok valódi megélésére, mert eljövetele előtt annyiszor és annyira elképzelem, megélem, átérzem, hogy enyém már, mikor tényleg rám köszön – van, hogy meg is kérdezik, „Nem örülsz? Pedig annyira vártad!”

-          Imádok skandináv rejtvényt fejteni úgy, hogy beírom a megoldást előre, s hozzá fejtem a többit, majd mély megnyugvással tölt el a teljesen hiánytalan kockamező!

-          S a legújabb furcsa igazságom, hogy sokkal jobban élvezem az írást, mint azt valaha is hittem volna! Lehet, hogy a tanítványaimnak hirdetett pályázatokra álnéven én is írok ezek után?

Jöjjenek Márta kérdéseit, s a válaszaim:

1.     Mi inspirál egy új blogbejegyzésre? Belebotlasz, megálmodod vagy megtervezed?

Ahogy élem a napjaimat, rám találnak érzések, helyzetek, amelyek markánsan belém csimpaszkodnak, azokból a legtöbb esetben blogra való írás születik. J

2.    Megtervezed a blog bejegyzéseit előre, vagy inkább hagyod, hadd jöjjenek a témák?

Próbáltam nekem fontos témákat megtervezve megírni, mindenféle komoly hátsó szándékkal, mint szakmáját felelősen élő tanár –, ezek maradtak a virtuális fiókomban mindannyiunk érdekében… J

3.    Saját képeket vagy videókat használsz szívesebben, vagy az internetről keresel hozzá?

Még nem használtam videót és képet sem, de jó ötlet! Egyelőre annyira elvarázsol a betűk dzsungele saját használatra (nem az iskolában, tanítás közben), hogy nem jutott eszembe egyéb színezék. J

4.    Magadról mennyit árulsz el szívesen? Szereted, ha az életed nyitott könyv vagy inkább tartózkodsz a kitárulkozástól?

Azt hiszem, eddig nyitott könyvként olvashattak az emberek. Másfél, lassan kettő éve azonban találkoztam Valakivel, azóta komoly változásokat, változtatásokat élek meg! Becsukva tartom életem könyvét, de nyitható adott lapon, adott olvasónak! J

Kérdéseim az általam díjazott blogírókhoz:

J Érezted már úgy, hogy túl sok időd megy a blogozásra, s lemaradsz valamiről/valakiről emiatt? Mit tettél?

J Mennyi idő telik el a megírás és a nyilvánossá tétel között általában? Azaz vársz-e igazgatva a szavakat, képeket, vagy megírod és hadd menjen!

J Volt már úgy, hogy megbántad, hogy feltettél valamit a blogodra? Ha igen, akkor hogyan orvosoltad, s mi zavart a legjobban?

J Érezted már azt, hogy az írásod úgy tökéletes, ahogy van? Milyen volt? És a fogadtatása?

A díjat pedig a következő bloggereknek adom tovább:

1.     Sándorfy Ágota (agota.cafeblog.hu) részére, aki megtisztelt élete történetével, hogy gazdagíthassam vele készülő interjú kötetemet

2.    Csépányi Marcsi (lelkesszavak.cafeblog.hu) részére, mert neki is annyira fontos a szavak ereje, s hatása, mint nekem

3.    Bánkuti Zsuzsa (anyaisziv.blogspot.hu) részére, mert írásaiból megkapom azt a fontos visszajelzést, hogy az én „hogyanlétem” a gyerekeimét is befolyásolják hiába nagyok már, szerencsére szükségük és igényük van rám

Boldogan ajánlom mindenkinek a fenti blogírókat, olvassátok őket rendszeresen és nyitott szívvel!

Szabó Ágnes (lelekmosas.blogspot.com)

H a l p u c o l á s

Sokat halljuk, s ezért meg is éljük, hogy milyen szép dolog, mikor a gyermekünk felnő. Hát igen, tényleg az, csak a megállapítást megtéve közvetlenül ne nézzünk tükörbe, mert az idő párhuzamosan felettünk is, bizony ám büszke szülők, de továbbhalad!

A helyzet, ami miatt e fenti magvas gondolatokat végigjártam az a következő:

Telihold, balatoni nyaraló, meleg éjszaka, ciripelő kabóca az ablak előtt (ez persze pár óra múlva, mikor aludnék már nem a pozitív része a képnek), szóval kellemes éjfél közeli napvége, azaz vihar előtti csend egyre fokozódó széllel.

S a lényeg, a fiam pont azt éli, amit én tettem kb. 35-38 éve. Horgászni ment a srévizavé szomszéd fiúval, mert barátok, bármi meglepő halat is fogtak ma este, s most náluk békében pucolni fogják a zsákmányt.

Elnézem mindjárt 21 éves létét, amint lámpával a kezében a ház mögötti sufniba hív pókmentesítés céljából, hogy a pikkelyező eszközzel térjünk vissza. Pár éve még én mentem elől, most izmos válla mögött elképedve veszem tudomásul, hogy nem is segíteni hívott! Mivel nekem sem kedvenceim a 8 lábúak, ezt nem is bánom…

Aztán a célszerszámmal már halad is a szomszédba.

Na, ez akkor egy különbség! Régen, az én időmben mindig nálunk pucoltunk, majd hűtőbe tettük a gondosan elfelezett megtisztított zsákmányt. A mi feladatunk eddig tartott. Vajon a jelenben lesz még valami?

Figyelem a sötét utcát, körülöttem mindenféle éjszakai repkedő szárnyas lény, ölemben a gépem, a hold balra tőlem hol rám világít vallatón, hol elbújik a felhőfoszlányok mögé.

S ekkor meghallom a fiam határozott, de visszafogott elköszönését. (És még milyen figyelmes is, hogy nem üvölt, hisz elmúlt hajnali fél egy, s rajtunk kívül mindenki alszik!)

Lassan beér a házhoz, kezében a nagy fogás, s nekem szegezi minden szigorúságát:

-          - Mama! Itt a nagy hal. Én vagyok a téma: a fiatal halász és a Balaton – csillantja meg műveltségét. - Ez megér egy rövid írást a blogodra, ugye?

S lelkesen kezdi is mesélni és mutatni a horgászás nehéz pillanatait színesen, hihetetlenül…, mikor is végre rám néz, a laptopot maga felé fordítja, elmosolyodik, s leendő fizikushoz méltón csak annyit mond szárazon, hogy:

-        - Ja, már kész is vagy? Köszi!

Alsóbélatelep, 2014. augusztus 14.

Napsugaras gondolatok

Gyönyörű nyári napra ébredek. Vidám vagyok, de érzem, hogy a tegnapi nehéz esemény alól való felszabadulásom még nem teljes. Sok-sok évet zártam le, s szándékaim szerint minimum kétszer ennyit akarok megnyitni…

Úgy döntök, hogy sétára indulok, mert ki kell szellőztetnem az éjszakai álmaimat.

Nem várok semmi benyomást a parkban, csak egy padon akarok pihenni, napozni és meglátni a világot az új életem kezdetén.

Leülök, és becsukott szemmel élvezem a napsugarakat, s hallgatnám a délelőttöt…

Aztán ki kell nyitnom a szemem, mert máris visszahív a világ. Szemben velem a padon 4 hölgy ül, egyik előtt egy kutya fekszik pórázon. Beszélgetnek, azaz az egyik mesél vagy magyaráz, míg a többi hallgatja. Háromféleképpen. Csinosan és szexin, unottan és érdektelenül, s kárörvendőn megértést mímelve. De a testbeszéd mindegyikről elárulja gondolatait.

Rádöbbenek, hogy viselkedésük példázza minden asszony sorsát. Azt hisszük, hogy állnak mellettünk a nehéz pillanatainkban, akikre számíthatunk, pedig mindig mindent csak magunk oldhatunk meg, s a legőszintébb segítségünk esetleg egy kutya, akit pórázon tarthatunk…

A csinos pöttyös ruhás hölgynek látszatra minden sikerült: pénz, férj, társadalmi megbecsülés. Mellette a sarkain támaszkodó, indulásra kész barátnő precízen az ölében tartja kabátját, s az életét is. Mindig tudhatja, hogy mikor merre és kivel kell elindulnia. S a harmadik hallgató maga előtt keresztbe tett kezével védekezik. Valószínű túl van mindazon, amit a mesélőtől hall, s nehezen éli újra az érzéseket.

A kutya nyugodt fekvésével határait tudja a megfeszült póráz végén. Ő a legnyugodtabb, hisz étele, itala, szállása csak e póráz elviselésén múlik! Na, az ilyen életet zártam be tegnap…

S a mesélő? Rádöbbenek, hogy én vagyok szimbolikusan, aki magyarázza a döntése igazságát, szükségességét, a lehetséges jövőjét. Van jegyzetem, van táskám a múltammal. Te jó ég! A földre tettem, pedig az anyukám mondta, hogy így a pénzem elvész…

Szeretem ezt a 4 hölgyet, mert megláttam a múltam. Már nem félek semmitől, nehéz az új élet kezdete, de megéri!

Újra becsukom a szemem, s végtelen boldogság és nyugodtság ül rám. A nap még melegebb sugarakkal simogatja arcomat. Lehet, hogy megérdemlem?

Érzem, kezemben a jövőm, s más is lépett hasonló nagyot, mint tegnap én!

Emlékezve a velem szemben ülő 4 hölgyre lelkem mélyén megszólal egy biztató hang: az élet egy mozi, amiben vagy szerepet osztanak rád, vagy te forgatod a filmet!

Szemeim kipattannak, s felállok magabiztosan, és megkerülve a padom bátran olvasom el: rendező!

Budapest, 2014. július 11.

Hol a kislány?

Végre fáradtan, de boldogan a sikeres napom végén úgy 6 óra felé lerogytam a metró ülésére. Az sem zavart, hogy pont az ellenkező irányba megyek, mert a bérletem a zsebemben lapul, így enyém a város a föld alatt.

Szokásomhoz híven, pásztázni kezdtem az utasokat. Kicsik, nagyok, szólóban, párban és csoportban utazók. Semmi rendkívüli, halk beszélgetők, könyvet vagy újságot olvasók körülöttem.

Béke, nyugalom vagy inkább munka utáni fáradtság mindenkin?

Éppen megállapítottam, hogy majdhogy nem unalmas az utazásom, mikor szemem a velem szemben ülő kislányon megakadt. Egyedül volt, úgy tizenévesen, s csak bámult előre, de üres tekintete láttatta, hogy befele néz. Potyogtak a könnyei… arca nem rezdült, válla nyugodt volt.

Átfutott az agyamon, hogy nem lehet így szomorúnak lenni, nem lehet így sírni, hang nélkül, düh nélkül. Rajtam kívül nem vette észre senki a lányt, vagy legalább is nem mutatta. Sok megálló volt még előttem, így kíváncsiságom egyre jobban ágaskodott bennem, hogy mellé üljek, s megkérdezzem.

-           Mondd kislány, milyen fájdalom az, ami miatt ilyen nyugodtan, csendes békességgel lehet sírni!

-           Boldog vagyok, mert van pénzem utazni a metrón, van helyem, ahol megpihenhetek, van úti célom, vannak szeretteim, akikhez megérkezhetek. – válaszolná a lány.

-           S miért nem nevetsz, vagy legalább mosolyogsz, ha ennyi mindennek örülhetsz! – kérdezném őszinte csodálkozással.

-           Nevetni, mosolyogni nem tudok rezzenéstelenül, sírni igen. Ez a boldogság az enyém, nem kell mindenkinek látni, meg tudok bújni, el tudok rejtőzni az emberek elől, hogy ne zavarjam őket, hisz nem mindenkinek adatik ennyi minden jó! – válaszolná a kislány.

Én döbbenten térek vissza a valóságba, amint a metró szerelvényem egy új állomáson magába fogadja az új felszállók tömegét és hangerejét. Aztán riadtan keresem a kislányt, hogy tényleg mellé ülhessek megvédve őt…

Elkéstem. Nem ül már velem szemben. Mi történt? Miért nem vettem észre, hogy leszállt? Ki fogja így megvigasztalni? Hogy fogom így megtudni a titkát?

Csalódott vagyok?

Talán, de lassan, nagyon lassan megnyugszom megértve, hogy rossz irányba indultam a metrón. Vár rám egy visszaút, ahol talán megláthatom a kislányt újra…

Budapest, 2014. július 12.

1 bicikli, 2 laptop, 3 csalódás

Használták.

Megint.

Szerette ezt.

Ilyenkor nagyon fontosnak érezte magát.

Az is volt!

A fiú ujjai tudatosan játszottak rajta. Sebesen vagy elmélázva, de mindig örömet szerezve.

Nem volt ez másként most sem. Bár a szúnyogok támadásai zavarták egy kicsit, mert a fiú megszokott harmonikus mozgását megtörték…

Puff! Csatt!

Egy szétlapult állattest, egy elnyomott mérgelődés, s az ujjak ismét őt érintették puhán és finoman.

Lassan egy éve voltak együtt. Jóban és rosszban. Sok fontosat, izgalmasat és nagyszerűt alkottak már meg.

De most vége, befejezte a fiú, felállt, bezárta a nyaralót, s sétára indult.

Ilyenkor? Nem értette, hisz éjfél fele járt.

Mindegy, gondolta, most csak ennyi volt…

Aztán furcsa hangokat hallott, ismeretleneket. Keményen megragadta valaki, s nem tudta követni az eseményeket. Kiáltani akart, de az nem ment neki.

Hol a fiú? Miért nem segít?

Aztán a teljes sötétben már nem látott semmit…, ez képtelenség, hogy más is érintse!

Némiképp megnyugtatta, hogy az ismert biciklire ültették, s mellé egy ismert testet szorítottak.

Még úgy vélte, hogy hallja a fiút, aki kétségbe esve áll a nyaraló felfeszített ajtajában, s döbbent felismeréssel kiáltja oda barátnőjének:

-      Hol a laptopom?

Budapest, 2014. augusztus 2.